Ez még akkor kezdődött – mesélik az “öregek” – amikor gyerekek voltunk, először csak heccből, kimerészkedtünk az erdőbe. Aztán később, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyre többet jártunk oda.

Szinte minden hétvégén kirándultunk. És amikor csak lehetett elvittük a barátainkat is. Később ez a kellemes időtöltés egy hobbivá nőtte ki magát, majd megérett bennünk a vágy hogy jobban megismerjük a környezetet, ahol szabadidőnk nagy részt eltöltöttük.

Amikor megismertük, akkor pedig egyre több emberrel próbáltuk megszerettetni, egyre több embert próbáltunk bevonni ebbe a mi “kedvenc” időtöltésünkbe, a természetjárásba.

Inkább az utóbbi, legalább is az mindenképp ismérve annak, ha valaki igazán természetjáró. Persze lehet megszállott is, a szó jobbik értelmében. A természet, az erdő egy olyan tér ahol nem lehet eleget lenni, mindig más arcát mutatja, és soha sem mondhatjuk azt, hogy már teljesen ismerjük.

Ezért aztán folytonos vágy hajt minket, természetjárókat, hogy menjünk és menjünk, és amikor csak lehet keressük fel a mi szentélyünket, azt a helyet ahol igazán otthon vagyunk – még ha ezt tudatosan nem is érezzük néha így.

Ha valaki egy kiránduló csoport élére áll az “én tudom az utat, gyertek utánam!” felkiáltással, lehet egy túra vezetője. A túravezető azonban ennél kicsit több. Ő is a csoport élén áll, és az utat mutatja. De ez az út kicsikét több, mint a gyalogösvény az erdőben.

Ez az az út, amelyen ha valaki elindul egy kicsit talán más világba juthat, hacsak átmenetileg is. Amikor kint vagyunk a természetben megszűnik a külvilág, megszűnnek a hétköznapok problémái, a nagyvárosok zaja, a minket körülvevő embertömegek zsivaja, helyette friss illatos levegőt szívhatunk be, szemet-szívet gyönyörködtető látványban lehet részünk, és testünk felfrissülhet, lelkünk kitisztulhat. De vajon tudja-e ezt mindenki?

Ezért vagyunk mi, a túravezetők, hogy ezt a készséget amit mi már az élettől és a mi tanítóinktól megszereztünk, továbbadjuk. Azért, hogy megismertessük a természetet azokkal akik már megízlelték, és kicsit már a szívükbe is zárták. Hogy felkészítsük őket arra, hogy azt az érzést, ami őket is hatalmukba kerítette, tovább tudják adni, és minél több embert hívjanak a természetbe.

Az erdők, rétek, hegyek, vizek világa, bár hatalmas, mégis sérülékeny, és védelemre szorul. Ahhoz, hogy hatékony védelmet tudjunk biztosítani környezetünknek, ezt minél több emberrel meg kell értetni, és erre a legjobb mód ha megszerettetjük velük a természetet: amit szeretünk, azt óvjuk is, ösztönösen.

A túravezető egy iránytű a természet megismeréséhez. Általa közelebb kerülünk mindahhoz ami körbevesz minket, élő- és élettelen környezetünkhöz, történeti- és építészeti emlékeinkhez, legendáinkhoz, történeteinkhez. Minden túra után többel mehetünk haza mint ahogy indultunk, új látásmóddal, új inspirációkkal, esetleg új kapcsolatokkal – hiszen a túracsoport akár egy nap alatt is egy kis közösséggé formálódhat.

A remény bennem akként él, hogy minél több embernek sikerül megmutatni hozni a természetben való lét nagyszerűségét, éltető erejét.

Nagy Sándor
túravezető